Interjúk

A karibi kongás 2005.10.04., 2005. évfolyam, 40. szám

szerző: Nagy József • forrás: 168óra

Mint egy pálma, amelyet tévedésből az Északi-sarkra ültettek – ez Dely István. Az Északi-sark pedig, számára, Magyarország. Szerencsére valahogy csak a Karib-tenger mellé került, s abból él, amit szeret: dobol. Huszonnyolc év után tavaly lépett ismét magyar földre.

Dely István

„Trabaja, companero, trabaja!” Vagyis: „Melózz, haver, melózz!” Próbaterem vagy inkább próbafélszoba a Ferencvárosban, a volt vágóhíd egyik lepattant épületében. A cucc profi, a falon padlószőnyeg tompít visszhangot, csőrös kotyogóban kávé fő. Hárman ülnek dobok közt, mikrofonerdőben: középen az apa, jobbján első, balján kisebbik fia. Lemez készül, a bátyé. „Trabaja...”

„Bombázás idején születtem, negyvennégy december hetedikén; fehér emberek rettegtek, veszekedtek fölöttem. Azóta is csak feketék között érzem magam biztonságban.” Ötödikes diák korából való az első igazi emlék, az is lövöldözős, ’56-os, a korábbiak kiestek, tán nem is fontosak.

Már leverve a forradalom, amikor rátalál egy Afrika-útikönyvre, képzelettel színezi a fekete-fehér fotókat, verselni kezd, hogy „tenger, pálma, kong a tompa kongadob...”. Tíz év még, míg ő lesz az első kelet-európai kongás.
Apja jogász a tanácsnál, amúgy nagy operabarát, édesanyja iskolagondnok. „Kedves kispolgárok.” István a család üdvöskéje, jól tanul, „nem matekból”. Gimnáziumba kerül, „Eötvös Károly... vagy József?”, német tagozatra. Az egyetemen a spanyolt választja, harmadévben ösztöndíjat nyer Kubába, bízik benne a szocializmus, joggal, ő is hisz a rendszerben, szenvedélyesen, neki csak úgy megy. Havannában kortárs latin-amerikai költészetet kutat, szabadidejében guevaraista lesz, rájön, a kubai út az igazi: balra a bürokratikus szovjettől, távol a kínaiaktól, szemben Amerikával.

Másodpercig sincs honvágya. Van végre tenger, van pálma, s a tompa kongára is hamar rátalál. Meg egy asszonyra. „Nagy gyengém a fekete nő. Összetehetsz a legszebb fehérrel, nem esik baja, illetve...” Néhány hónap Havanna után nősül.

Egy észak-kolumbiai faluzenekarral

Letelik az egy évre szóló ösztöndíj, nagyon nem akar hazajönni. Kinti professzora megszánja, s a kubai vízilabda-válogatott magyar edzője mellé protezsálja tolmácsnak – falállás. A tréner beszéli a spanyolt, István egyszer találkozik vele. Viszont nyer két szabad karibi évet. Dobol. Puszta kézzel. „Bőr a bőrrel. Az ütő és a kéz között az a különbség, mint a szerelem és a mesterséges megtermékenyítés között.”

Kubaiaktól és ott vendégmunkáskodó kongóiaktól tanulja a hangszert – az afrikaiaktól hitet is kap hozzá. „Nem a vallás fogott meg, hanem a művészetbeni átélése. Nincs bibliájuk, náluk nincs szónoklás, mozgás és zene és dráma van. A hívek táncolnak, transzba esnek, a szertartást a dobosok kontrollálják. Dobosnak lenni majdnem papi rang.” Ő a majdnempap, de a transzig sosem jut el. „Nem szűnt bennem a tradicionális kelet-európai kétkedés.”

Aztán ’69-ben lehetetlen tovább húzni a kintlétet. Lejár minden papír, ráadásul a nő jönne, menekülne Európába. Akkoriban István nem éppen főnyeremény, hacsak az útlevele miatt nem – iszik keményen, üveg Bacardi a napi adag. „Tisztán, semmi koktél, mindenből a legerősebbet.” Pestre repülnek hát. István nem szeret itt. „Jórészt az ital miatt; elkeseredett alkoholista voltam, nem boldog részegecske.”

Tán a dob menti meg. A gitáros Santanát akkoriban ismeri meg a világ, őt utánozva Magyarországon is minden banda kongást keres. István az egyetlen. Lemezek tucatjain szerepel, koncertezik az LGT-vel, José Arzamendiával megalapítja a Los Pachungost, Kőszegi Imrével a Kőszegi Rhythm&Brasst. Nyom rockot, dzsesszt, protest songot, üt vers alá, játszik színházban, operettfilmben. Nem feledi, hogy azzal bocsátotta útjára a havannai főpap: „Terjeszd felekezetünk szeretetigéjét és zenéjét.” Millero Congo, vagyis Kongói Magvető – ezt a nevet kapta a közösségben.

Terjeszt. S hogy a misztérium se vesszen, színpadon áldoz kakast, a közönségre spricceli az állat vérét. „Tetszett nekik.” Egyre több alkohol segíti az átélést. „Ivott akkoriban minden zenész.” Felesége négy év Magyarország után válik tőle, „közös megegyezés”.

Presser Gáborral a hetvenes években

Amikor nem zenél, fordít, spanyolból, főleg Marquezt, nem is rosszul, hitegetik, hamarosan kiadják néhány kötetét. Mégis úgy menne a tengerhez, feketék közé. Kuba kizárva, szocból szocba disszidálni lehetetlen. Aztán ’76 tavaszán Párizsban fesztiválozik, „fogalmam sincs, kikkel”. A nézőtéren szintén turnés kolumbiai néptáncosok tapsolnak a magyar műsornak, köztük egy lány, Leonor. Marquez hazájából. „Szép nő kívül, belül, apja fekete, anyja fehér és indán keverék, vagyis mulatt. Vidám mix. Első látásra szerelem.” István fontolgatja, kint marad, csakhogy akkor az egész zenekart bünteti a Kádár-rendszer – hazajön. Szerelmük tizenöt hónapig él a két hét Párizsból.

Egy év, míg szóló IBUSZ-turistaként ismét Nyugatra jut, s még három hónap, hogy összezenélje az útiköltséget Kolumbiáig. Végül csak megérkezik Bogotába. „Fent van a hegyekben, hideg és szürke, mint Magyarország.” Leonor várja a reptéren, így már más. A helyi egyetem profeszszora – ismerős ismerősének ismerőse – intéz kétéves tartózkodási engedélyt érő munkaszerződést a bogotai szimfonikusoknál. Kongás egy komolyzenekarban? Bürokrata szerencsére nem teszi föl e kérdést. Havannai tempó. István pedig, miként évtizede a pólóedzéseket, a próbákat sem látogatja. A Karib-tengerpartra, az egymilliós Cartagenába költöznek, összeházasodnak. Ki se mozdul a településről, pláne miután lejár a „muzsikusvízum”. Próbálkozik a magyar nagykövetségen, hogy ugyan bélyegezzenek már egyet az útlevelébe, így járulva hozzá letelepedéséhez, de azt a választ kapja: diszszidenssel nem tárgyalunk. Ja, és még hogy távollétében másfél év börtönre ítélte őt a pesti bíróság. „Nem rázott meg, letettem róla, hogy valaha is viszszamenjek Magyarországra.”

Rajta kívül egy magyar él Cartagenában. „Nincs bennünk más közös, mint hogy egyazon országban születtünk. Nem tartom vele a kapcsolatot.” És itthoni magyarokkal sem. „Sokáig szégyenkeztem, hogy nincs bennem patriotizmus. Aztán rájöttem, nem vagyok hazaáruló, nekem Cartagena az otthon. Az afro-karib zene van a zsigereimben, a magyar sosem ragadott meg. Mint egy pálmafa, akit tévedésből az Északi-sarkra ültettek. Már nem vagyok magyar. Kolumbiai sem. Világpolgár vagyok. A Föld az ország, az összes ember az állampolgára. A Föld a haza. Az űrből nézve nincsenek határok.”

Felesége testnevelést tanít, ő angolt oktat otthon, egyetemen, multiknál, megélnek belőle. Két fiuk születik, Dávid és Shango, gyerekek még, amikor dob mögé ülnek. Családi zenekar alakul, kedvtelésből: Leonor énekel, gitározik, a többiek dobolnak. Hírük megy a városban, „kultúreseményekre” hívják fellépni a famíliát, egyre több fiatal kopogtat hozzájuk a zenéért. Iskolát nyitnak. A stíl: akusztikus afrokarib fúzió. „Saját módszert fejlesztettünk ki, s hozzá filozófiát.”

A nyolcvanas évek elején új magyar nagykövet érkezik Bogotába. Hamarosan Cartagenába látogat, s azzal toppan be Delyékhez, hogy a Magvető ’78-ban kiadta Marqueztől A pátriárka alkonyát. Történetesen István fordításában. Gratulálni jött a diplomata. Mondja, odahaza puhul a rendszer, érdemes volna ismét kérni azt a pecsétet. Kacsint hozzá. Akkorát, hogy a következő évben, életükben először meglátogathatják unokáikat idősb Delyék. Még időben, a mama ’87-ben meghal. István nem jön haza a temetésre. Nem kockáztat. Másrészt addigra ismét rátalál a vallásra, az segít a gyászban. „Bahá’í hit, így hívják, hatmillió követője van.” Két évig olvassa a téziseket, mielőtt igent mond – kiirthatatlan az a káeurópai kétkedés. És nincs már szüksége az italra.

Egyháza misszióztatja szerte a szegényvilágban, főleg Afrikában és a karibi szigetvilágban, Brazíliában. Mielőtt szólna, dobol. „Elámulnak. Látják, hogy ez a manus közülük való. Hisznek nekem, az idegennek, jobban, mint saját öregjeiknek. Összehozom őket, együtt élesztgetjük kultúrájukat. Ismerik a szolidaritást, a szeretetet, náluk mindenki egyként fontos. Mégis ők a vesztesek. A világ summája nulla: hogy valaki nyerjen, másnak veszítenie kell. Ma Észak a győztes – Dél kárára. Pedig másként is szervezhetnénk a játékot. Észak és Nyugat kommersszel árasztja el a világot, pusztítja a kultúrát, növeli az ellentétet a szegény nyolcvan és a gazdag húsz százalék között. Erre lehetetlen igazságos életet építeni. Neked csak azt mondom: ne fogyassz többet, mint amenynyire szükséged van! Ne élj úgy, mint egy ragadozó!”

Huszonnyolc év után, tavaly októberben lép ismét magyar földre – dzsesszfesztiválra hívják. A cartagenai fix 26–31 fokhoz szokott, nehezen viseli a magyar őszt. „Nem északi vagyok, hanem Dely.” Megfogadja, legközelebb csakis nyáron jön. Hamar, idén júliusban érkezik el az a nyár, a Balaton-felvidéken fesztiválozik. „Pár napon belül előbb az évszázados meleg-, majd a hidegrekord dőlt meg. Rettenet.” Aztán Pesten tart doboskurzust a fiaival. Kéznél vannak, hiszen Dávid négy éve, Shango tavasz óta Magyarországon él.

Az úgy volt, hogy a dobokba szerető fiúknak kicsi lett Cartagena. „Délen találni a kultúra nyersanyagát, de ott nincs pénz, hogy eljuss a közönséghez, hogy városod határain túl is megismerjenek.” Így aztán szüleiket hátrahagyva előbb Bogotába költöztek, majd Dávid Magyarországra, Shango Los Angelesbe, később Austinba indult, végül bátyja után jött. Maradnak is, míg úgy érzik, érdemes. Cartagenában nem beszélték apanyelvüket, „csak egy-két káromkodást”, itt lassan más is ragad rájuk. A következő állomás talán Párizs, aztán Afrika, India, s ki tudja, merre még.

De előbb még hadd készüljön Dávid lemeze.

„Trabaja, companero, trabaja!”